Csak lassan az örömmel!
2012 május 19. | Szerző: Kalapocska
Amit most írni fogok első hallásra furcsának fog hatni. De szereztem némi tapasztalatot ez ügyben.
Az én depresszióm időleges. Néha jelen van (akkor is különböző mértékben), néha eltűnik. És néha átveszi a helyét a nagy boldogság (ami szintén csak átmeneti), mert az elsöprő örömet egyszer csak felváltja a mély bánat.
Legutóbbi “örömkedésem” a vonaton ért, amikor a tavaszi virágzásba borult tájat néztem elragadtatással. Nem csak annak örültem, hogy a természet szépséges arcát mutatja, hanem annak is, hogy tudok örülni. Hogy a boldogtalanság eltűnik olykor, és ilyenkor mégis csak szép az élet.
Eddig ez jó, csakhogy, akár a kés, hirtelen a jól ismert üresség és minden-hiábavaló érzése belém vágott. És ekkor jött a megvilágosodás, hogy csak lassan! Örülni mértékkel kell, mert, mint valami ellensúly, a bánat visszaránt.
Tehát néztem a tájat, és mondtam magamnak: ez csak fa, ez csak virág, ezek csak felhők a csupán kék égen. Csökkentettem az elragadtatást, az örömet, és kicsit jobben éreztem magamat.
A tárgyilagos szemlélő nézőpontjából bámészkodtam kifelé. Mindez nyugodttá tett.
Más alkalommal is alkalmaztam ezt a tárgyilagos nézelődést, és eddig bevált. Arra gondoltam végül, ha az életemben a kevesebb boldogság kevesebb szenvedéssel párosul, akkor ezt az alkut el tudom fogadni.
Megjegyzem: az egészséges lelkű emberek csak nyugodtan legyen boldogok mértéktelenül! Nekik nem árt.
A semmi ágán
2011 március 2. | Szerző: Kalapocska
Az előző bejegyzésekben volt konkrét kiváltó oka a depressziónak. A negyvenes éveim közepén (most 50 éves vagyok) azonban úgy tűnt, semmi okom erre a “luxusra”. Azért írom, hogy luxus, mert a depresszió során az ember nem azzal foglalkozik, amivel kellene, vagyis az életének a építésével, hanem a bajával van elfoglalva. Ez a baj, vagy betegség, vagy küszködés teljesen elveszi a kilátást a boldogság felfedezése elől.
Egyedül voltam, egyedül laktam, nem volt párom. Munka után hazamentem, ahol azonban senki sem várt. Időnként jó egyedül lenni. Nem kell alkalmazkodni másokhoz. Azt nézek a tévében, amit akarok. Azzt főzök, amit akarok. De állandóan egyedül lenni, hát ehhez nem vagyok elég felkészült. Nem vagyok elég erős. Nem vagyok jó ebben a műfajban.
Az én esetemben a legszembetűnőbb tünet volt a lelassulás volt. És a legveszélyesebb időszakok a hétvégék.
Reggel sokáig aludtam. Fölkeltem, és végiggondoltam, hogy mit csinálhatnék ma. Mivel hétvége van, gondoltam, pihenek egyet, és egész napos szabadságot adok magamnak. Visszafeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét. Közben már fél szemmel a számítógép felé sandítottam, mert kezdett szenvedélyemmé válni. Legszívesebben játszottam a gépen. Amikor játszottam, akkor nem éreztem azt a hiányérzetet, amit egyébként. A játék elfoglalt.
Szokásommá vált még az is, hogy rengetegszer végignéztem ugyanazt a filmet. Dvd-ket vásároltam, és amelyek a legjobban tetszettek, azokat képes voltam egymás után kétszer, háromszor is végignézni. Mintha kötést tettem volna a sebemre, és nem éreztem a fájdalmat.
Mindig halogattam azt, hogy kimejek az utcára. Különös, de bántott az ott járkáló emberek tekintete. Néha azt képzeltem, hogy üvegfolyosón megyek az utcán, és senki sem tud a közelembe érni, és még csak látni sem nagyon láthatnak.
És amikor se a tévé, se a filmek, se a játék nem kötött le, akkor csak feküdtem az ágyon. Néztem a plafont. Mélységesen elhibázottnak éreztem az életemet, de magát az egész életet is. Aludni próbáltam, hogy kivezessem magamat a rossz gondolatok köréből.
Minél tovább tartott ez az állapot, annál kevésbé vágytam megmozdulni is. Legszívesebben a lakásnak egyetlen pontján tartózkodtam. Még a konyhába sem szerettem kimenni.
Szerencsére, minden rossz érzés hullámokban érkezett, és váratlanul jókedvbe, bizakodásba csapott át. Ilyenkor nagyon örültem. De hát ez is elmúlt, és a kedvetlenség megint letepert.
Számomra megint csak a hirtelen nagy változások hozták meg a megkönnyebbülést. Még a városból is elköltöztem, ahol addig laktam. Más munkát vállaltam. Szerelmes lettem. A depressziót elfújták.
Néha egy nap alatt meg tud változni minden.
Egy kínos szerelem
2011 február 26. | Szerző: Kalapocska
Harmincnégy éves voltam, és nem volt párom. Elváltam, a gyerekemet egyedül neveltem. Naponta bejártam a munkahelyemre. Aztán haza, ahol a kislányommal foglalkoztam. Esténként korán lefeküdtünk, mert másnap 6 órakor csörgött az óra. Gyorsan elaludtam. És a következő nap kezdődött elölről a verkli: óvoda, busz, munkahely, délután megint busz, óvoda, otthon.
Hiányzott a szerelem. Társat szerettem volna, boldogságot.
És ekkor felfigyeltem egy híres emberre a tévében. Negyvenes férfi, nem túl megnyerő külsejű, de okosan beszélt, és szimpatikusnak találtam. Tudnám szeretni – gondoltam. És itt nem állt meg a gondolat. Mi lenne, ha levelet írnék neki? Csak úgy viccből. De tényleg, nem komolyan. Megírom, hogy beleszerettem – hahaha. Majd jól elcsodálkozik: ki ez az őrült?
Olyan izgalommal töltött el ez a képzelgés, hogy másnap levélpapírt és borítékot vásároltam. Otthon, miután a kislányt megfürdettem és ágyba dugtam, leültem a konyhaasztalhoz, és levelet fogalmaztam a hírességnek, akit a tévében láttam. Udvarias levél volt, ami egy ponton átcsapott szerelmi vallomásba. Tehát: tetszik nekem. Érdekesnek találom a gondolatait, a művészetét. És beleszerettem. Nem tehetek róla – el kell mondanom neki.
Másnap felbélyegeztem e levelet, és a postán bedobtam a ládába. Olyan érzés fogott el, mint aki elhajít egy gránátot, és várja robban-e vagy sem.
Nagyjából az ötödik napon a munkahelyemen telefonhoz hívtak. X. volt, a híres ember. Megjegyzem: a levélben megadtam neki a címemet és a munkahelyei telefonomat is – ugyanis akkor még nem volt mobilom. Amikor bemutatkozott a telefonban, majdnem kiesett a kagyló a kezemből. X. kedves volt. Örült a levelemnek, és kérte, hogy írjak még neki magamról. A Mennyekbe repültem. Lebegtem. Hát mégis lehetséges?
Aznap este természetesen máris írtam a következő levelet. Rövidre fogva a történetet: két hónapon keresztül leveleztünk, illetve telefonon beszélgettünk. X. nagyban játszott. Kérte, hogy írjak neki olyan leveleket, amelyekben a szexuális vágyaimról olvashat. És én írtam. Bármit megtettem volna, hogy a híres ember kívánatosnak, szeretetre méltónak találjon. Egyik beszélgetésünk során azt mondta: szeretlek! És később levélben is leírta.
Elhittem.
Illetve olyan bolond mégsem voltam: kétségeim ott riadóztak az agyamban. Hogy szerethetne? Még nem is látott!
Végül találkoztunk. Hatalmas csalódás volt. Nem nyertem el X. becses tetszését. Mégis a fülembe súgta, fölmehetünk hozzá, ha akarom. Nem mertem megtenni. Talán majd legközelebb. De nem volt legközelebb, mert X. a találkozásunk után nem akart több levelet kapni tőlem. Igazából ő sem tetszett nekem valami nagyon, de az eltelt két hónap eseményei még vittek előre, és én a szerelmes nő szerepéből nem tudtam hirtelen kibújni.
Ekkor jött megint az árnyék. A depresszió.
Eljártam dolgozni, de nem figyeltem a munkámra. Otthon voltam, de alig törődtem a kislányommal. Hétvégeken csak feküdtem az ágyban. Fogytam. A mellkasomban szorítást éreztem. Ez az állapot csak lassan változott. Fél év is eltelt, mire valamennyire magamhoz tértem. Még mindig szerelmesnek képzeltem magamat. Ismét kerestem a kapcsolatot X-el. És nem utasított vissza. A szeretője lettem. Hangsúlyozta, hogy nem szerelmes belém. Én igyekeztem a szerelmemet kifejezni, de hiába. Évekig tartott ez az egyre romló kapcsolat. egyre üresebb, egyre haszontalanabb volt. Lassan tudtam csak elengedni.
A kapcsolatunk során X nem volt túl kedves hozzám. Én mégis azt reméltem, hogy majd csak megszeret. Ez természetesen soha nem következett be.
Még hosszú éveknek kellett eltelnie, mire megértettem, hogy becsaptam magamat. Soha nem voltam szerelmes ebbe a kellemetlen természetű emberbe. Viszont magammal szemben nagy hibát követtem el.
Azt remélem, hogy ma már sokkal okosabb vagyok. Amikor szerelmet érzek, mélyen nézek magamba, és sokáig várok a válaszra.
Sziklamászás
2011 február 17. | Szerző: Kalapocska
Tegnap este ide-oda kapcsolgattam a tévét. Kerestem a szememnek valami néznivalót, mert elég cudar hangulatban voltam. Hamarosan meg is akadt a szemem egy fiatal férfin, aki teljesen meredek (90 fokos) sziklafalon mászott fölfelé. Sütött a nap, a fal sárgás színű volt. A srác hajlékony volt,mint egy balerina, és erős, mint egy hajóvontató a Volgán. Könnyed is volt, ruganyos, keze, lába, akár a póké. Fehér por (megnéztem: magnézium-oxid) borította a kezét, ami megakadályozta a csúszást. Időnként hátranyúlt az övtáskájába, mert abban volt a por.
Tiszta élvezet volt nézni az izmos testet, ahogyan kúszik, halad fölfelé. És máris ott voltam vele. Nem is mellette, benne a bőrében. Milyen lehet ott lenni? Milyen lehet tapogatni a repedéseket, keresni a jó fogást? Érezni a kockázatot? És ha leesik? És ha megcsúszik?
A sziklamászásról természetesen azonnal rengeteg hasonlat jut az ember eszébe. Pl. az élet. Csak kúszni, menni fölfelé, megfeszítve inat és izmot. Nem siránkozni.
De ami vigasztalóbb: ez az ember ott a sziklafalon, tuti, hogy nem depressziós! Senki sem boldogtalan, aki olyan munkát végez, amit élvez, amit szeret. Ami fontos neki.
A sziklamászásban élet és munkavégzés egy és ugyanaz. Akkor, ott, azokban a pillanatokban. A gondolat nem is képes másra figyelni, csak az előtte álló nagy feladatra.
Milyen egyszerű, meg kell találni a magam szikláját, és élvezni a mászást. Itt hagyni mindent, kilépni a rossz cipőből.
Mindezt szimbolikusan értem. Nem feltétlenül sziklákat kell mászni. Az sem biztos, hogy el kell menni onnan, ahol vagyok. Csak keresni, keresni, addig, amíg az élet felkínál egy szép megoldást. És persze az sem biztos, hogy mindez olyan egyszerű.
“Táncolni kell. A zene majd csak megjön valahonnan:”
Az első árnyék
2011 február 15. | Szerző: Kalapocska
Tizenkilenc éves voltam. Tél volt. Egy könyvtárfiókban dolgoztam a 12. kerületben. A könyvtári munka nem az én választásom volt. Anyu döntött így, mert érettségi után fogalmam sem volt, hogy mi szeretnék lenni. Olvasni mindig is szerettem, de a könyvtári munkától szinte irtóztam. Sok használt könyv kis helyen. Változatlanság. Rend, amire vigyázni kell. Rendszer, amit építeni kell. Papírok. Nyilvántartás. Beiratkozási napló. Hivatal.
Ebben a könyvtárban rossz volt a hangulat. Különösen két fiatal kolléganőm (alig idősebbek nálam) gyötört meg. Utasításokat adtak. Nem tudom, miért, lenéztek. Egymás között szerelmi életük titkairól suttogtak. Néhány olvasóval bizalmas viszonyban voltak. Én nem fértem bele barátnői közösségükbe.
Otthon sem volt jobb a helyzet. Sőt, rosszabb volt. Apám mellett nem lehetett meglenni. Ő volt családunk uralkodója, királya, császára, zsarnoka. Csak neki lehetett szava, csak azt és úgy tehettük, ahogyan ő mondta. Parancsolta. Sohasem tudtam, hogy mikor fog belém marni. Egy fedél alatt éltem egy mérgező viperával. Életem ellenségével voltam összezárva. Fiatalabb koromban sokszor meg is vert. Gimnázium óta nem. De a hangulat, amit a jelenléte okozott, kibírhatatlan volt.
Ekkor már egy éve volt barátom. Sajnos vidéken lakott, ezért csak nagyon ritkán (1-2 havonta) találkoztunk. Minden héten lestem a leveleket. Ha nem érkezett semmi, akkor titokban sírtam. Azon a télen a barátom levelei megritkultak, nem értettem, mi történt vele. Bizonytalanságban voltam az érzelmei felől.
Akkor ezen a télen, amikor minden ilyen szépen összejött, hirtelen valami nálam hatalmasabb erő megszorított. Időnként, minden előzmény nélkül, gyilkos rosszkedv fogott el. Mindent céltalannak, értelmetlennek találtam. Akármi kiválthatta ezt a rosszkedvet. Pl. jegygyűrűt láttam egy nő kezén. Ennek is mi értelme van? – jutott eszembe, és a fejemtől a sarkamig kiszállt belőlem minden életkedv. Mintha elveszítettem volna magamat. Miért vagyok itt? Mit keresek az emberek közösségében? Én, a senki.
Aztán elmúlt a rosszkedv. Minden ment tovább. Csakhogy visszatért. Mintha űzne, kergetne.
Legfelkavaróbb élményem a színek elvesztése volt. Láttam én, hogy a villamos sárga, de mintha fényszűrő lett volna a szemem előtt, és a villamos színe emögött megfakult. Ugyanígy minden más szín is fakult, hervadozott. Végeredményképpen egyforma szürkének láttam a világot.
A könyvtárban az új könyvek között találtam egyet, amelyiket napló formában írt egy lány, aki öngyilkosságra készülődött. Lapozgattam, olvasgattam a könyvet. Azt gondoltam, hogy ez az én sorsom is. Noha nem akarok meghalni. Nem tudom elképzelni, hogy megöljem magamat, mégis minden efelé sodor. Magába szív egy fekete örvény. Nem az én akaratom érvényesül. Hiszen én már elvesztettem magamat.
Mindebből otthon senki nem vett észre semmit. Régen megtanultam, hogy apámnak nem lehet panaszkodni. Anyám pedig el volt foglalva a maga munkájával, a háztartással. Különben sem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi is a bajom. Nem volt kétségem afelől, hogy ha feltárnám a bajomat, akkor anyám értetlenül nézne rám.
Szerencsém volt. Eljött a tavasz, és csupa jó dolog történt. Fölvettek a főiskolára. Áthelyeztek egy másik fiókkönyvtárba. A barátom meglátogatott. Meleg volt, sütött a nap. Egy csapásra elmúlt a depresszióm.
Ezúttal megúsztam.
A könnyen elsuhanó árnyékról
2013 január 29. | Szerző: Kalapocska
A legelső bejegyzésemben írtam életem első depressziójáról, mely egyben a legmélyebbnek is mutatkozott – eddig. Remélem, nem lesz benne, vagy ennél mélyebben részem ismét.
Tegnap este elgondolkodtam: milyen mély mocsárban éltem! Hogy húzott lefelé! Olyan nagy, fekete árnyék sötétjében éltem, mely csaknem összeroppantott. Aztán hirtelen: hatalmas változás! Minden megváltozott körülöttem, és kisütött a nap. Olyan váratlanul (de nem indokolatlanul) ért az öröm, mely fényesre söpörte a lelkemet, hogy ez még ma is megdöbbent.
Hogyan lehet valami, ami hatalmas, súlyos, sötét, gyökere van, és terjed, akár a rák, szóval hogyan tud mindez akár egyetlen nap alatt eltűnni?
És a válaszom ez: nem volt valóságos ez a “kísértetkastély”! Én építettem. Illúzió volt, csak éppen negatív értelemben. Én hordtam össze minden kövét, emeltem tégláról téglára egyre magasabbra. És én szenvedtem tőle. Árnyék volt csupán, amely könnyen ellibben, ha jön a fény.
Mintha önmagam ellensége lettem volna. Én adtam teret a szenvedésnek. És csak játéka voltam a változó körülményeknek.
Sajnálom, hogy ezt akkor nem tudtam. Igaz, nem volt körülöttem felnőtt, aki segített volna. Nem volt, aki meglássa a szomorúságomat.
És a fekete kastély, mélyén a könnyek tavával, ahová eltemettem magamat, egyre csak növekedett.
Hogy pozitívan fejezzem be: nem kell félni. Csak árnyék volt. És az első boldogságos pillanatban, amikor kisüt a nap, menekülnek az árnyékok.
Oldal ajánlása emailben
X