Tegnap este ide-oda kapcsolgattam a tévét. Kerestem a szememnek valami néznivalót, mert elég cudar hangulatban voltam. Hamarosan meg is akadt a szemem egy fiatal férfin, aki teljesen meredek (90 fokos) sziklafalon mászott fölfelé. Sütött a nap, a fal sárgás színű volt. A srác hajlékony volt,mint egy balerina, és erős, mint egy hajóvontató a Volgán. Könnyed is volt, ruganyos, keze, lába, akár a póké. Fehér por (megnéztem: magnézium-oxid) borította a kezét, ami megakadályozta a csúszást. Időnként hátranyúlt az övtáskájába, mert abban volt a por.
Tiszta élvezet volt nézni az izmos testet, ahogyan kúszik, halad fölfelé. És máris ott voltam vele. Nem is mellette, benne a bőrében. Milyen lehet ott lenni? Milyen lehet tapogatni a repedéseket, keresni a jó fogást? Érezni akockázatot? És ha leesik? És ha megcsúszik?
A sziklamászásról természetesen azonnal rengeteg hasonlat jut az ember eszébe. Pl. az élet. Csak kúszni, menni fölfelé, megfeszítve inat és izmot. Nem siránkozni.
De ami vigasztalóbb: ez az ember ott a sziklafalon, tuti, hogy nem depressziós! Senki sem boldogtalan, aki olyan munkát végez, amit élvez, amit szeret. Ami fontos neki.
A sziklamászásban élet és munkavégzés egy és ugyanaz. Akkor, ott, azokban a pillanatokban. A gondolat nem is képes másra figyelni, csak az előtte álló nagy feladatra.
Milyen egyszerű, meg kell találni a magam szikláját, és élvezni a mászást. Itt hagyni mindent, kilépni a rossz cipőből.
Mindezt szimbolikusan értem. Nem feltétlenül sziklákat kell mászni. Az sem biztos, hogy el kell menni onnan, ahol vagyok. Csak keresni, keresni, addig, amíg az élet felkínál egy szép megoldást. És persze az sem biztos, hogy mindez olyan egyszerű.
“Táncolni kell. A zene majd csak megjön valahonnan:”
Sziklamászás
2011 február 17. | Szerző: Kalapocska
Tegnap este ide-oda kapcsolgattam a tévét. Kerestem a szememnek valami néznivalót, mert elég cudar hangulatban voltam. Hamarosan meg is akadt a szemem egy fiatal férfin, aki teljesen meredek (90 fokos) sziklafalon mászott fölfelé. Sütött a nap, a fal sárgás színű volt. A srác hajlékony volt,mint egy balerina, és erős, mint egy hajóvontató a Volgán. Könnyed is volt, ruganyos, keze, lába, akár a póké. Fehér por (megnéztem: magnézium-oxid) borította a kezét, ami megakadályozta a csúszást. Időnként hátranyúlt az övtáskájába, mert abban volt a por.
Tiszta élvezet volt nézni az izmos testet, ahogyan kúszik, halad fölfelé. És máris ott voltam vele. Nem is mellette, benne a bőrében. Milyen lehet ott lenni? Milyen lehet tapogatni a repedéseket, keresni a jó fogást? Érezni a kockázatot? És ha leesik? És ha megcsúszik?
A sziklamászásról természetesen azonnal rengeteg hasonlat jut az ember eszébe. Pl. az élet. Csak kúszni, menni fölfelé, megfeszítve inat és izmot. Nem siránkozni.
De ami vigasztalóbb: ez az ember ott a sziklafalon, tuti, hogy nem depressziós! Senki sem boldogtalan, aki olyan munkát végez, amit élvez, amit szeret. Ami fontos neki.
A sziklamászásban élet és munkavégzés egy és ugyanaz. Akkor, ott, azokban a pillanatokban. A gondolat nem is képes másra figyelni, csak az előtte álló nagy feladatra.
Milyen egyszerű, meg kell találni a magam szikláját, és élvezni a mászást. Itt hagyni mindent, kilépni a rossz cipőből.
Mindezt szimbolikusan értem. Nem feltétlenül sziklákat kell mászni. Az sem biztos, hogy el kell menni onnan, ahol vagyok. Csak keresni, keresni, addig, amíg az élet felkínál egy szép megoldást. És persze az sem biztos, hogy mindez olyan egyszerű.
“Táncolni kell. A zene majd csak megjön valahonnan:”
Oldal ajánlása emailben
X