Az első árnyék

2011 február 15. | Szerző: Kalapocska |

Tizenkilenc éves voltam. Tél volt. Egy könyvtárfiókban dolgoztam a 12. kerületben. A könyvtári munka nem az én választásom volt. Anyu döntött így, mert érettségi után fogalmam sem volt, hogy mi szeretnék lenni. Olvasni mindig is szerettem, de a könyvtári munkától szinte irtóztam. Sok használt könyv kis helyen. Változatlanság. Rend, amire vigyázni kell. Rendszer, amit építeni kell. Papírok. Nyilvántartás. Beiratkozási napló. Hivatal.

Ebben a könyvtárban rossz volt a hangulat. Különösen két fiatal kolléganőm (alig idősebbek nálam) gyötört meg. Utasításokat adtak. Nem tudom, miért, lenéztek. Egymás között szerelmi életük titkairól suttogtak. Néhány olvasóval bizalmas viszonyban voltak. Én nem fértem bele barátnői közösségükbe.

Otthon sem volt jobb a helyzet. Sőt, rosszabb volt. Apám mellett nem lehetett meglenni. Ő volt családunk uralkodója, királya, császára, zsarnoka. Csak neki lehetett szava, csak azt és úgy tehettük, ahogyan ő mondta. Parancsolta. Sohasem tudtam, hogy mikor fog belém marni. Egy fedél alatt éltem egy mérgező viperával. Életem ellenségével voltam összezárva. Fiatalabb koromban sokszor meg is vert. Gimnázium óta nem. De a hangulat, amit a jelenléte okozott, kibírhatatlan volt.

Ekkor már egy éve volt barátom. Sajnos vidéken lakott, ezért csak nagyon ritkán (1-2 havonta) találkoztunk. Minden héten lestem a leveleket. Ha nem érkezett semmi, akkor titokban sírtam. Azon a télen a barátom levelei megritkultak, nem értettem, mi történt vele. Bizonytalanságban voltam az érzelmei felől.

Akkor ezen a télen, amikor minden ilyen szépen összejött, hirtelen valami nálam hatalmasabb erő megszorított. Időnként, minden előzmény nélkül, gyilkos rosszkedv fogott el. Mindent céltalannak, értelmetlennek találtam. Akármi kiválthatta ezt a rosszkedvet. Pl. jegygyűrűt láttam egy nő kezén. Ennek is mi értelme van? – jutott eszembe, és a fejemtől a sarkamig kiszállt belőlem minden életkedv. Mintha elveszítettem volna magamat. Miért vagyok itt? Mit keresek az emberek közösségében? Én, a senki.

Aztán elmúlt a rosszkedv. Minden ment tovább. Csakhogy visszatért. Mintha űzne, kergetne.

Legfelkavaróbb élményem a színek elvesztése volt. Láttam én, hogy a villamos sárga, de mintha fényszűrő lett volna a szemem előtt, és a villamos színe emögött megfakult. Ugyanígy minden más szín is fakult, hervadozott. Végeredményképpen egyforma szürkének láttam a világot.

A könyvtárban az új könyvek között találtam egyet, amelyiket napló formában írt egy lány, aki öngyilkosságra készülődött. Lapozgattam, olvasgattam a könyvet. Azt gondoltam, hogy ez az én sorsom is. Noha nem akarok meghalni. Nem tudom elképzelni, hogy megöljem magamat, mégis minden efelé sodor. Magába szív egy fekete örvény. Nem az én akaratom érvényesül. Hiszen én már elvesztettem magamat.

Mindebből otthon senki nem vett észre semmit. Régen megtanultam, hogy apámnak nem lehet panaszkodni. Anyám pedig el volt foglalva a maga munkájával, a háztartással. Különben sem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi is a bajom. Nem volt kétségem afelől, hogy ha feltárnám a bajomat, akkor anyám értetlenül nézne rám.

Szerencsém volt. Eljött a tavasz, és csupa jó dolog történt. Fölvettek a főiskolára. Áthelyeztek egy másik fiókkönyvtárba. A barátom meglátogatott. Meleg volt, sütött a nap. Egy csapásra elmúlt a depresszióm.

Ezúttal megúsztam.