A semmi ágán

Az előző bejegyzésekben volt konkrét kiváltó oka a depressziónak. A negyvenes éveim közepén (most 50 éves vagyok) azonban úgy tűnt, semmi okom erre a “luxusra”. Azért írom, hogy luxus, mert a depresszió során az ember nem azzal foglalkozik, amivel kellene, vagyis az életének a építésével, hanem a bajával van elfoglalva. Ez a baj, vagy betegség, vagy küszködés teljesen elveszi a kilátást a boldogság felfedezése elől.

Egyedül voltam, egyedül laktam, nem volt párom. Munka után hazamentem, ahol azonban senki sem várt. Időnként jó egyedül lenni. Nem kell alkalmazkodni másokhoz. Azt nézek a tévében, amit akarok. Azzt főzök, amit akarok. De állandóan egyedül lenni, hát ehhez nem vagyok elég felkészült. Nem vagyok elég erős. Nem vagyok jó ebben a műfajban.

Az én esetemben a legszembetűnőbb tünet volt a lelassulás volt. És a legveszélyesebb időszakok a hétvégék.

Reggel sokáig aludtam. Fölkeltem, és végiggondoltam, hogy mit csinálhatnék ma. Mivel hétvége van, gondoltam, pihenek egyet, és egész napos szabadságot adok magamnak. Visszafeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét. Közben már fél szemmel a számítógép felé sandítottam, mert kezdett szenvedélyemmé válni. Legszívesebben játszottam a gépen. Amikor játszottam, akkor nem éreztem azt a hiányérzetet, amit egyébként. A játék elfoglalt.

Szokásommá vált még az is, hogy rengetegszer végignéztem ugyanazt a filmet. Dvd-ket vásároltam, és amelyek a legjobban tetszettek, azokat képes voltam egymás után kétszer, háromszor is végignézni. Mintha kötést tettem volna a sebemre, és nem éreztem a fájdalmat.

Mindig halogattam azt, hogy kimejek az utcára. Különös, de bántott az ott járkáló emberek tekintete. Néha azt képzeltem, hogy üvegfolyosón megyek az utcán, és senki sem tud a közelembe érni, és még csak látni sem nagyon láthatnak.

És amikor se a tévé, se a filmek, se a játék nem kötött le, akkor csak feküdtem az ágyon. Néztem a plafont. Mélységesen elhibázottnak éreztem az életemet, de magát az egész életet is. Aludni próbáltam, hogy kivezessem magamat a rossz gondolatok köréből.

Minél tovább tartott ez az állapot, annál kevésbé vágytam megmozdulni is. Legszívesebben a lakásnak egyetlen pontján tartózkodtam. Még a konyhába sem szerettem kimenni.

Szerencsére, minden rossz érzés hullámokban érkezett, és váratlanul jókedvbe, bizakodásba csapott át. Ilyenkor nagyon örültem. De hát ez is elmúlt, és a kedvetlenség megint letepert.

Számomra megint csak a hirtelen nagy változások hozták meg a megkönnyebbülést. Még a városból is elköltöztem, ahol addig laktam. Más munkát vállaltam. Szerelmes lettem. A depressziót elfújták.

Néha egy nap alatt meg tud változni minden.